A+ R A-

Egy ezerhétszáz éves jazig védmű: Csörsz-árka

Csörsz-árokrendszerEgy ezerhétszáz éves jazig védmű: Csörsz-árka
- Országodat, népedet a pusztulástól megmentettem, mármost add nekem a lányodat, feleségül kérem. - Legyen a tiéd, de csak úgy adom, ha vízen viszed haza. Megértette a szót az avar király, hogyne értette volna! Mindjárt hozzáfogott egész népével: folyómedret ástak, hogy vízen vigyék haza az új asszonyt. Folyt a munka éjjel-nappal, mélyítették a medret, ásták az árkot. Amint javában dolgoztak, egyszer csak nagy vihar kerekedett. Csapkodott az istennyila, s hát egyszerre az ég tüzes villáma leütötte lováról Csörsz királyt. Az avarok királya abban a helyben meghalt.

 


Széles, de nem különösen mély árok a Duna–Tisza között. Eredete máig is tisztázatlan. Csörsz árka, Ördög árka, vagy Avarárok néven egy hatalmas ókori védőműrendszer maradványait ismerik Magyarországon, a Duna-Tisza közi Alföld északi részén és a Tiszától keletre.

Az árokból és töltésből álló, faszerkezettel is megerősített védősánccal az Alföldön megtelepedett szarmata törzsek építették körbe magukat északon és keleten, hogy a germán törzsek északról fenyegető betörései ellen védekezzenek. Az árokról kapta nevét a Mezőcsát közelében lévő Ároktő. Innen az árok Füzesabony, Dormánd, Erdőtelek, Kál, Átány, Bód, Zsadány, Árokszállás és Csány felé húzódik tovább. (Egy monda szerint Csányban temették el a magyar vezér Kund fiát, Csörszöt.)

Az árok délebbi vonulata Gödöllő, Jászfényszaru, Pát és Tarnaszentmiklós között húzódik a Tiszáig. A védmű valószínűleg 324 és 337 között épült. A Körösladánynál ma is jól kivehető, négy kilométer hosszú Körös-menti sánc később, 352 körül épülhetett, miután a germánok kelet felől áttörték a korábban épült sáncokat és a szarmatáknak fel kellett adniuk a Köröstől délre eső területeket. Tiszadob határában szintén feltárták az árok maradványait egy szarmata temető és egy földvár szomszédságában. Az árkot 1067-ben említi először oklevél. Több mint 1500 évig maradványai jól láthatóak voltak, a 19. században ipari méretekben megindult talajrendezések nyomán azonban mára már csak kis szakaszai felismerhetők világosan. A nyomvonal kikerülte a laza, homokos talajú területeket (ahol hamar betemetődhetett volna], ahol pedig vizes, ingoványos területre fut, ott építésekor a a maitól valószínűleg eltérőek voltak a terepviszonyok.

Mondák, néveredet

A főleg a Jászságban elterjedt magyar népmonda a longobárdokhoz és egy Rád nevű királyhoz köti építését, nevét pedig Csörsz avar király nevéhez, akit a monda szerint a csatornának épülő árok mellett sújtott halálra a villám.Hasonló mondák kapcsolódtak Erdélyben a Rapsonné útja, Tündérek útja, Ördögök árka stb. néven ismert maradványokhoz. A honfoglalás előtti erődítmények, határárkok nyomát a magyar nyelvterületen sok helyen ördögároknak, ördögborozdának nevezik.  A Csörsz-árkához fűződő mondakör elsősorban a Jászságban ismert. Eszerint Csörsz királyfimai változataiban egy főúrárkot építtet, mivel menyasszonya csak azzal a feltétellel megy hozzá nőül, ha vízi úton, hajón jöhet a szárazföldön keresztül. Az árok ásása több évtizedig tart. Egy fiú, akinek apja kisgyermekkora óta otthonától távol dolgozott, valamilyen jelről megismeri apját. Megüli az árkot építtető zsarnok urat. (→ még: Ördög-árok, → Rapsonné vára, → helyi monda) – Irod. Réső Ensel Sándor: Csörsz-árka (Nyíregyháza, 1875); Balás Vilmos: Az alföldi hosszanti földsáncok (Régészeti füzetek, Bp., 1961. II. 9.)

      Csörsz árka

-         Népmonda nyomán

-         Réges-régen, még a magyarok honfoglalása előtt, amikor Pannónia földjén a longobárdok éltek, a nép felett Rád király uralkodott. Ez a király valóságos óriás volt, rettegett tőle mindenki.


De Frigyes király erős sereggel mégis megtámadta, s ekkor Rád is fegyverbe szólította a népet. Üzent szövetségesének, Csörsz avar királynak is, hogy nagy bajában segítse meg.
El is jött Csörsz király minden hadával, és együtt úgy megverték Frigyes király seregét, hogy hírmondó sem maradt belőle.


Amikor a csatának vége lett, Rád király nagy lakomát rendezett királyi palotájában. Patakokban folyt a bor, s akkora volt a jókedv, hogy még a sánta is táncra kerekedett.
Egyedül Csörsz király nem táncolt, egyre csak a szép Délibábot, Rád király csodaszép lányát nézte. Hiszen nézhette is, mert olyan szépet még nem látott.
Addig-addig nézte a szép lányt, míg egyszer azt mondta a királynak:
- Országodat, népedet a pusztulástól megmentettem, mármost add nekem a lányodat, feleségül kérem.
- Legyen a tiéd, de csak úgy adom, ha vízen viszed haza.
Megértette a szót az avar király, hogyne értette volna! Mindjárt hozzáfogott egész népével: folyómedret ástak, hogy vízen vigyék haza az új asszonyt.
Folyt a munka éjjel-nappal, mélyítették a medret, ásták az árkot. Amint javában dolgoztak, egyszer csak nagy vihar kerekedett.
Csapkodott az istennyila, s hát egyszerre az ég tüzes villáma leütötte lováról Csörsz királyt. Az avarok királya abban a helyben meghalt.
A munkát mindjárt abbahagyták, de emlékét őrzi Ároktő község a Tisza füzes partján, őrzi Árokszállás, amely az árok végénél épült, ahol a nép megszállt. Az árok ma is az avar király nevét viseli, Csörsz árkának hívják.
(Lengyel Dénes feldolgozása)

CSÖRSZ ÉS DÉLIBÁB   

  - Kelenföldön leáldozott a hunok napja. Elviharzott utolsó, szörnyű csatájuk. Árván maradt az aranyos szegelet, lehullott az égről a hunok csillaga. Longobárdok vetettek szemet Túl a Dunára. Megtetszett szakállas Rád királynak Buda fallal kerített városa, a vaddal teli erdőség, a zúgó Duna. Marcona longobárdjaival elfoglalta hát Túl a Dunát.
     Szakállas longobárdok jártak-keltek a gyönyörű ligetekben, s Buda király arannyal ékesített palotájába Rád király költözött egyetlen leánykájával. Délibáb, a király lánya egyedül élt a hatalmas palotában. Apja elzárta a világ szeme elől, üresen ásítozott a palota sok terme, a falakról párducbőrök s a túl a dunai erdők medvéinek remek bundái néztek vele farkasszemet. Ha a reggeli napfény megragyogtatta a palotát, a lány kiült a Dunára néző erkélyre. S míg gyönyörű szőke haja csípőjéig aláomlott, és keskeny vállát sátorként beborította, égszínkék szeme a távolba révedezett, úgy fürkészte a távolt, mintha csak várt volna valakit.
     Egy forró nyári napon, kókadtan, csüggedten hallgattak a túl a dunai erdők. Csendes, hallgatag volt a Duna mente. Szemben, a tiszai oldalon lágy szellő lengedezett, a rétek virága ringatózott a szélben. Szakállas Rád szemet vetett a virágos tiszai lapályra :
     - Mint a két félalma, úgy tartozik egymáshoz az alföldi róna és Túl a Duna, ha addig élek is, a két felet egyberagasztom.
      Azért nem tehette ezt meg tüstént, mert a halas Tisza partján bátor nép ütötte fel tanyáját. A puszta fiai, szilaj avarok özönlötték el a kövér tiszai réteket. Messze Napkeletről robogtak a Tiszáig, Attila király örökéig. Mokány lovaik robaja felverte az alföldi erdők csendjét. Harci kurjantásuk elől riadozva bújt a sűrű nádba a réti farkas. Királyuk, nyílvető Csörsz, szilajon száguldozott paripáján, s amerre járt, félelem szállt a szívekbe, s a tiszai rónán lakó népek őt fogadták el uruknak.
 Szakállas Rád megirigyelte Csörsz király hatalmát, s egy szép napon megüzente szomszédjának: készüljön, szedje fel sátorfáját. Amikorra a fiatal holdkifli cipóvá gömbölyödik, népével eltakarodjék, mert ha nem, seregek élén robog a Tiszáig, s maga kergeti el.
 Nem sok idő múlva longobárd harci mének nyihogását visszhangozták a dunai erdők. De a délibábos rónák is visszaverték az avar paripák horkantásait, mert Csörsz király is nyeregbe szállt, és felültette katonáit. Farkasszemet nézett a Duna partján a longobárd és a vitéz avar. Szemtől szemben állt szakállas Rád s nyílvető Csörsz király.
     A longobárd király akkor követeket küldött nyílvető Csörsz királyhoz, békét ajánlott, és szíves szóval meghívta szomszédját királyi palotájába. Ott békejobbot nyújtott neki, s miután Csörsz elfogadta a felé nyújtott jobbot, megfogadták, hogy egymás földjét haddal soha nem háborítják, egymásról rosszat nem mondanak: ha úgy hozza a sor, segítik is egymást, s ha kell - testvérhez úgy illik - együtt indulnak zsákmányszerző csatába.
     A longobárd s vitéz avar csatáról csatára szállt. Vitézeik temérdek zsákmányt raboltak, maguk előtt hajtották gazdag földek sokezres csordáit, arany s ezüst alatt nyikorogtak bordás szekereik. Egy szép napon is az osztók két halomba rakták a zsákmányt, s Rád király a sok szép holmi felét felkínálta:
     - Vedd ki osztályrészedet. Érdemed szerint jut neked is! Vitézül küzdöttél. E szép zsákmányt vedd díjul magadhoz. Nyílvető Csörsz király azonban nemet intett. Szembefordult a longobárd királlyal.
     - Legyen csak tiéd a zsákmány! Te vitézebb voltál, becsüllek hát, s tisztelem kardodat! Én mást kérek osztályrészül !
     Rád meghorkantotta a lovát, megsimította szakállát, s kíváncsian pillantott az avar királyra.
     - Ugyan mi mást adhatnék én tenéked?
     - Könnyen kitalálhatnád, de várj csak, majd segítek. Találd ki, hogy mit kérek, víz övezi, erdő fedezi, senki nem látja, nem is ismeri! Ezt kérem tőled.
     - Amit nem lát senki, az nem ér semmit. Amiről nem hallunk, az nem ér többet, mint egy hajítófát. Mit ér az ilyen?
     - Én mégis ezt kérem tőled!
     - Mi légyen az? Előre megígérem, hogy megkapod!
     - A lányod, Délibáb! - felelte nevetve Csörsz, mert még akkor beleszeretett, amikor először találkoztak Rád palotájában. - Víz övezi, erdő fedezi, senki nem látta, nem is ismeri!
     Elkomorodott hirtelen Rád király arca, olyan fehér lett, mint a frissen őrölt liszt a malomban. Valóban elzárta eddig az emberek elől a lánykát. Ez igaz. De azért magában így forrt:
     - Lányomat, lovaspásztor, nem neked neveltem! Kincses nyugati királynak adom én feleségül! Ha addig élek, se lesz a tiéd !
     De azért nyájas hangon szólott :
     - Szavamat nem másítom meg! Neked adom lányomat. Igazad van: víz övezi, erdő fedezi, senki nem látja, senki nem ismeri. Legyen hát a tiéd. Csak egy kérésem van! Olyan menyegzőt tartass, hogy beszéljenek róla a királyok s fejedelmek!
     - Királyi menyegzőt tartunk ! - bólintott Csörsz király. Rád azonban feltartotta kezét.
     - Azt akarom, hogy mátkádért vízen gyere. Könnyü hajón jöjj a halas Tiszától a zúgó Dunáig! Azon vidd Délibábot aranyos sátorpalotádba!
     - De hiszen nem vezet a Tiszától a Dunáig vízi út! - feleIte meglepetten Csörsz.
     - Megmondtam! Vízen gyere, akkor odaadom!
     Azzal Rád sarkantyúba vette paripáját, s a meglepett szomszédnak hátat fordított.
     Csörsz király, ahogy hazaért, avarjait a Tisza-partra szólította. Mély árok ásásába kezdtek, hogy a Tisza vizét elvezessék a zúgó Dunáig, s azon hozhassa sátrába Csörsz király a mátkáját. Túrták, bontották a földet. Fegyverkovács, íjász, pásztor, posztóverő hajnaltól vakulásig ásta az árkot, túrta a domboldalt, egyengette a partokat. Értettek a földmunkához az avarok, cudarul értettek! Félelmes váraikat földből emelték, az avargyűrűk egész sora tekintett büszkén az Alföld lapályaira. Ástak hát szakadatlan!
     Nem sok idő múlva Délibáb arcát finom pír színezte, mert palotája tornácáról látta az árkot, mely csak mélyült, nyúlt, és sietett feléje.
     Aznap délután, hogy az árok már-már elérte a Dunát, hatalmas förgeteg zúdult le az északi sziklás hegyekből. A förgeteg vágtatva tartott a Tiszának. Orozva kélt, és olyan hirtelen volt, s olyan rettenetes, úgy vágtatott, mint hegyről lezúduló szikla. Csörsz szembeszegült a viharral, mely bömbölt, fákat csavart ki tövestül, s mint könnyű pálcikát, úgy hajigálta fel és le az embereket. A király mokány paripája horkanva ágaskodott a frissen felhányt parton. Odaugratott, ahol őrjöngve tombolt a vészes szörnyeteg. Egy vészes pillanatban villám tüze lobbant, mennykő suhogott, s a partról lesodorta a királyt. Csörsz lovastul a mélybe zuhant, és az árokban lelte halálát.
     Régen történt ez, nagyon régen. Azóta eltűntek Túl a Dunáról a longobárdok, nádasok rejtekeibe húzódtak be az avarok. Nyaranta királyi kedvesét kutatva, csak Délibáb keresi fel a félbemaradt árkot.

(Komjáthy István: Mondák könyve)